“Merre van Nagyenyed? Isten tudja! Valahol a két fűzfa mellett, ahol a Maros is bódorog.” – írja Sütő András a Nagyenyedi Fügevirág című művében, amikor arra emlékezik, hogyan is került ő a nagyenyedi kollégium bentlakásába. Majd egy későbbi írásában így vall a kollégiumba való kerülésének körülményeiről: “Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról a válaszomat azzal, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium majdnem egész Erdély területéről gyűjtötte egybe a diákokat! Egy részüknek ösztöndíjat tudott nyújtani, hiszen tízezer hektárnyi területe megmaradt még ősi birtokaiból, és ez lényegében eltartotta az iskolát. Az, hogy valaki bekerül-e az enyedi kollégiumba, az nem csupán egyéni vagy családi döntésen múlott, mivel a kiválogatás közösségi gond volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a kollégium, amennyire lehetett, az egyház és a tanítói hálózat révén kapcsolatot tartott fenn a környékbeli megyékkel. A Bethlen Kollégiumba kerülő diákok kiválasztása tanítói, papi, közösségi segédlettel történt. Azokat a gyerekeket válogatták ki, akikről valamiképpen kiderült, hogy szeretik az irodalmat, hogy foglalkoztatják őket a közösségi gondok, hogy papok, tanítók szeretnének lenni.”

Nemrég előadást kellett tartanom Misztótfalusi Kis Miklós és Nagyenyed címmel, és előadásom első felében azzal foglalkoztam, hogy milyen is volt az a diáktársadalom, kollégiumi szervezés, amely Misztótfalusit befogadta, formálta, elindította. Az alapító fejedelem maga is arra törekedett, hogy olyan akadémiát alakítson, amely külföldi mintára diákok és professzorok közösségére, erős, életképes diák-közösségekre épülnek. Pápai Páriz Ferenc szótárában magát a collegium szót így értelmezi: gyülekezet, céh, tanuló társaság. Az önvédelem és a fennmaradás érdekében szükség volt a nagyon jól szervezett, erős diák-közösségekre, amelyeknek első törvényeit, utasításait maga a fejedelem fogalmazta meg. A Nagyenyedre való költöztetés után Apafi Mihály is a felső hatalomtól függő, rektor és szenátus által igazgatott akadémia helyett a diák-közösségre támaszkodó kollégiumot választotta. A nagyenyedi diák-közösség erős, tartós szervezetté nőtte ki magát. A diáktörvények valóságos törvények voltak, az iskolai ítélőszék vigyázott a betartásukra. A közösség élén volt a senior és a contrascriba. A legnagyobb jelentősége azonban ezeknek a törvényeknek és végrehajtásuknak az volt, hogy a diákságot valóban közösséggé formálta, önállóságra nevelte.

Fontosnak tartottam a bentlakás bemutatása kapcsán ezt a kis történelmi bevezetőt beiktatni, ugyanis a Bethlen Kollégium ma is egész Erdély területéről gyűjti egybe a diákokat (manapság már alsó tagozatosokat is), amely egy különleges színfoltja volt és maradt ennek a bentlakásnak, iskolának. Természetesen a bentlakási körülmények, főleg a felújítási munkálatok befejezése után gyökeresen változtak, de az önállóságra való nevelés és közösségformáló szerepe továbbra is megmaradt. A kollégium hosszú távú fejlesztési stratégiájában kiemelt szerepet szán a bentlakás fejlesztésének, ugyanis a bentlakó diákok nélkül az iskola fokozatosan leépülne, elszórványosodna, kiürülne. A kollégium mellett működő alapítvány, a Bethlen Gábor Alapítvány céljai között kiemelt helyen szerepel olyan ösztöndíj-programok, támogatási rendszerek kiépítése és koordinálása, melynek folytán ugyancsak folytatni lehet a Bethlen Gábor-i hagyományt, a szegény sorsú diákok taníttatását.